Az állatbarát csaj
Miután Léna a motorozásból hazaért, az anyja már várta.
-Hm..,hm...- állította meg Lénát, aki épp el akart sompolyogni.
-Hova, hova? Nem megmondtam neked reggel, hogy takarítsd ki a szobád? Úgy néz ki, mint egy disznóól! Nyomás fel a szobádba rendet rakni, de tüstént!
Szomorú ábrázattal elindult felfelé. Nem az a rendetlen lány volt, de a szobája neki így tetszett: a padlón és az ágyán félig kész festmények, az asztala teleaggatva tervekkel, ... A szekrénye és a szobája falára is ő festett. Mikor felért, gondosan bezárta kulcsra maga mögött az ajtót. Odasietett az ablakához, kinézett, nincs-e kint valaki, aki láthatná, és szólhatna az anyjának. Nem látott senkit, úgyhogy nyugodtan kimászott az ablakán, át az ablaka előtt álló fára, onnan le a földre, majd gyorsan elfutott. Az állatmenhely felé vette az útját. Gyorsan odaért és bement. Szemben volt egy asztal, ami mögül egy mogorva nő meresztette szemeit a jövevényre.
-Jó napot, Mary asszony! Csak a kedvenckéimhez jöttem.
-Mm...Igen. Persze. Szia!
Ezután Léna gyorsan befordult egy folyosóra, ami egy üvegajtóban végződött. Miután azon is átkelt, fura szagot érzett. Ebben keveredett az állatszag, a dohos levegő szaga, az állatok ürülékének szaga és ilyesmik... Csupa olyan szag, amiért egy kényes csajszi fancsali képet vágna, csakhogy Léna imádta ezt a szagot, mert azt jelentette, hogy kedvenckéivel, az állatokkal lehet. Oda is ugrott az egyik kutya elé és jól megdögönyözte. Végigsimogatott minden állatot, majd hazament úgy, ahogy elment. Amikor a fáról benézett az ablakán, úgy megijedt, hogy majdnem hanyatt esett.
-Anya...ööö...- nyögte, mikor magához tért.
-Szia kislányom! Szabad kérdeznem hol voltál? Mert, hogy én takarítani küldtelek fel, és ezt pici jóindulattal sem tudom annak nevezni.
-Hát...tudod...- makogta.
-Nem tudom, úgyhogy kérlek mondd el!
-Az állatmenhelyen voltam! Nem tudtam megállni! Lelki szemeim előtt megjelentek azok a cuki kutyusok, a cuki cicák... Ó anya! Értsd meg! Nem bírtam ki!
-Aha...! De az állatok nem tudtak volna addig várni, amíg kitakarítasz?
-Ők talán, de én nem! Anyuci! - mondta, és olyan cuki arcot vágott, amilyet csak tudott.
-Hát... - gondolkozott az anyja, majd hirtelen megfordult és kiment.
-Huh... - lélegzett fel Léna. Örült, hogy sikerült meggyőznie az anyját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése