A nagy rendrakás
Léna, nehogy magára haragítsa az anyját, újra nekiállt rendet rakni. Először néhány ruháját próbálta begyömöszölni a szekrényébe, ami addig a székén hevert. Majd az asztala következett. A terveit berakta egy mappába. A ceruzáit, tollait a ceruzatartójába. Következett a padló. A festményeit vagy a falra akasztotta, vagy a csúnyábban sikerülteket a szekrényének támasztotta sorba, hogy egyik fedje a másikat. A motoros posztereit, újságait, fotóit az ágya alatt heverő kosárba rakta. Az ágyát megvetette, majd a dugicsokijának a papírját kidobta a szemétbe. Az ágya melletti éjjeliszekrényről az elemlámpát betette annak fiókjába. A telefonját, mp5-ét, ecseteit, festékét az asztala fölötti polcra rakta. Mikor a reggeli almáspalacsintás tányért fölemelte, meglátott egy karkötőt alatta.
-És ez mi? - nézegette. - Hi, hi, hi...! Egy karkötő! - nevetett sajátos módján. -Erre nem is emlékszem.
Elindult vele az ékszeres doboza felé, mikor az elkezdett növekedni.
-Hi, hi, hi...! Ez olyan, mint valami átjáró.- úgy, ahogy volt, a palacsintás tányérral a kezében átlépett először az egyik, majd a másik lábával is rajta. Hirtelen bezárult mögöttr az átjáró ,,kapuja" , és ő zuhant-zuhant lefelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése